FrissítésSúgó

Szandy	2013.06.20. 18:15 -
	Kedvelt pihenőhely egy-egy városnézés közben. Van, aki csak úgy kiül ide, és bámészkodik, kipiheni a zsongó élet fáradalmait. A fák árnyékában menedéket lelhetünk a tűző nap sugarai elől, megfelelő hely egy kis olvasásra, merengésre, és a kutyasétáltatók körében is kedvelt ez a terület.

[27-8] [7-1]

Szandy

Előzmény | 2013.09.14. 17:11 - #28

Mikor kifejezte, feltételezésem nem igaz, megnyugodtam. Agyamban rögtön elkezdett körvonalazódni a terv, miszerint vezetek még maximum negyed órát valami tóhoz, kitesszük a kacsát, Danielle könnyes búcsút vesz tőle, majd irány haza... Azonban szavai újból gyanakvásra késztettek. A ét csodálatos emberrel nem volt gond, ám a „bájos kis elintéznivalóban” kételkedtem. Ahogy rápillantottam a hápogó kacsára, csak egy egyszerű madarat láttam csőrrel és két szárnnyal. Nem volt benne semmi bájos. Silver Lake említésére erősen elkezdtem gondolkodni, pontosan merre is található, de hirtelen nem tudtam beazonosítani a helyet, azonban hamar megkaptam a segítséget. Egyik kezemmel elvettem tőle a telefont, melynek kijelzőjén ott szerepelt az útvonal, s már értettem is, miért nem ugrott be rögtön, merre kell menni. - Igazán megható, hogy ennyi időt el szeretnél tölteni társaságomban, s ez egyáltalán nem lenne ellenemre, viszont jelen helyzetben sietnék haza – fejtettem ki véleményem az út hosszáról, ami legalább egy órát igénybe venne, és nem voltam benne biztos, hogy képes lennék elhallgatni addig a madárka éles hangját. Na meg valóban sietni akartam, most már egyre jobban utána szerettem volna járni annak a bizonyos bandának, és az sem megy két perc alatt. - Biztos vagyok benne, hogy a madaradnak tökéletesen megfelel egy közeli pocsolya is, ha nem tetszik neki, tud repülni, hát odébbáll – magyaráztam, miközben összeráncolt homlokkal még mindig rá-rátekintettem a mobilra. Mindez még számomra is nyilvánvaló volt, hogy reménytelen próbálkozásaim egyike, s a szőke nem fog visszavonulni tervétől. Megadhattam magam vagy még órákig is civakodhatunk itt, s nem jutunk semmire, viszont ugyanannyit haladunk. Így kelletlen hát, de gyorsabb iramot diktálva lassan és bizonytalanul, de bólintottam egyet. - Sokkal tartozol nekem, ugye tudsz róla? - vontam fel szemöldököm, s az első gondolatra, mi a benzin és az időm kompenzálására eszembe jutott, egy apró pimasz mosoly ült ki arcomra, mit képtelen voltam elrejteni, de nem is akartam. - Ha pedig elkapnak gyorshajtásért, biztos lehetsz benne, hogy küldöm a számlát... Persze, mindent meg lehet beszélni – utolsó szavaimra mosolyom számító vigyorra húzódott, s bár tudtam, most sincs sokkal több esélyem egy jó kis ágytornára, a játékosság valamelyest elfeledtette velem bosszankodásom az időveszteség miatt. Az utat a sebességgel próbáltam lerövidíteni, s nem is kellett ránéznem a mutatókra, hogy tudjam, a sebességkorlátot jócskán átléptük már, és így a miamii hőség sem hatott olyan melegnek, az erős menetszél növelte a hidegérzetet.

Emma	Előzmény | 2013.09.10. 21:37 - #27

Örömmel töltött el, hogy Mr. Jones újra nevetést hallatott társaságomban, az pedig egyenesen euforikus állapotba taszított, hogy mindez miattam történt-végre sikerült valami pozitív dolgot is észlelnem a napban. Már épp folytattam volna a felsorolást ezen nem létező jó tulajdonságairól-hátha ez tényleg puhítja őnagyságát valamennyire-, de meglepett kis érintése. Létezik, hogy ennyitől jobban beindul az ember, mint máskor ennél sokkal többtől?! ~Csak túl éhes vagy!- csitította nagy meghökkenésemet és az erre irányuló kérdéseimet egy hangocska belül, amire hamarosan ugyanonnan válasz is érkezett… ~És J.J-vel vagy… - adta meg a kegyelemdöfést, s én ettől szörnyen zavarba jöttem. Nyeltem egyet, hátha így minden egyes gondolat kiszalad csöpp kis fejemből, de szavai tovább csenget fülemben… „Fantasztikus”, Különleges”…. ~ Csak viccelt, ez csak egy újabb játék!- korholtak szinte egyszerre azok a hangok, és igazuk csak még jobban összezavart… Legalább a kis hatásszünet után következett valami, ami kibillentett… -Ugyan!- rázódtam vissza gyorsan eredeti szerepembe, aminek most mindennél jobban örültem. -J.J, hova gondolsz?- hápogtam hitetlenkedve, folytatva a túljátszósdit… A helyzet az, hogy én már sejtettem, hogy az eredeti tervem talán ennél is rosszabban fogja érinteni… - Tudod… Két ilyen csodálatos ember…. Egy ilyen bájos kis elintéznivalóval-emeltem kicsit az ölemben pihenő táskát, mire a tartalma méltatlankodva adott hangot nem tetszésének- El sem tudnék képzelni jobb helyszínt, mint Silver Lake- köhintettem egyet csodálatos ötletem végén és jól láthatóan –a vezetést azért nem akadályozva- arcába nyomtam a már megtervezett útvonalat.

Szandy

Előzmény | 2013.09.01. 21:06 - #26

Megint csak egy kisebb összecsapásra került sor – persze csak a szavak szintjén. Nem vette jónéven megjegyzésem, de én csak szélesen elmosolyodtam az e-mail említésére. Ha nem lett volna még bennem a korábbi ingerültség szikrája, jót derültem volna gyilkos pillantásain; egyszerűen nem tudtam komolyan venni a tőle érkező fenyegetéseket, találtam már magam szemben komolyabb szándékokkal is. Ettől függetlenül ezután megpróbáltam a kedvében járni, nehogy kirobbantsak egy újabb nagyobb lélegzetű, értelmetlen vitát kettőnk között. - Majd küldöm a kész munkát óriásmellékletben – feleltem csipkelődve. Miután vázoltam neki a veszélyhelyzetet, nem tudtam reakcióját figyelni, csak egy-egy rövid pillanatra tekintettem rá szemem sarkából, míg a vezetésre koncentráltam, illetve a környezet figyelésére. A düh eltűnt arcáról, s mikor meghallottam a „sajnálom” szót, biztos lehettem benne, elfelejtette korábbi civakodásaink. Türelmesen vártam, hogy telefonjából segítséget kapjon ügyünket illetően. Nem sokkal később meg is hallottam hangját, azonban a várt egyenes, határozott válasz helyett egy igencsak érdekes körítést kaptam. Gyanakodva néztem rá, majd ahogy mondandója végéhez közeledett, immár az előttünk húzódó utat kémlelve szám sarka egyre jobban görbült felfele. A „csodálatos” jelzőnél nem bírtam tovább, felnevettem. Nem volt rossz próbálkozás, de elég átlátszóra sikeredett, s úgy sejtettem, nem is nagyon akarta titkolni szándékait. A váltóról levéve kezem térdére csúszott. - Én is kedvellek, Danielle, fantasztikus nő vagy, az egyik legkülönlegesebb, akit ismerek, de... - Vigyorom fennmaradt, de a hatásszünet alatt még hitetlenkedve felvontam szemöldököm. - Nem, a kacsa nem fog nálam lakni. Ez volt a legrosszabb lehetőség, ami baljóslatú szövege után eszembe jutott, s ahogy ezután megadóan felsóhajtottam, és kezem is visszakerült helyére, hogy elvégezzem a szükséges mozdulatsort, úgy éreztem, bárhova elfuvaroznám – talán megszántam azok miatt, amiken az utóbbi időben keresztülment -, de a madár dédelgetését semmi pénzért nem vállalnám be. - Mondd, mit szeretnél? - kérdeztem rá végül megenyhülve.

Emma	Előzmény | 2013.09.01. 01:35 - #25

Ez a fickó direkt csinálja… Azért van a világon, hogy idegeljen! Hát ez már olyan biztos, mint az,hogy kacsát szorongatok az ölemben. Mi az, hogy „megint”? Arról nem is beszélve,hogy az imént állította;minden vagyok csak intelligens és illedelmes nem! Most már szívesen hozzá vágnék egy kacsát! Éreztem, ha rögtön vissza akarnék vágni, szárnyasom sorsára jutva csak hápogásra futná. Épp ezért néhány másodperc múlva egy megfontoltabb válasszal álltam elő. -Említettem már azt az e-mailt a hibáimról, nem? Kérlek, majd abban folytasd, félek, ha belekezdenénk, másra már nem jutna idő, előre is köszönöm!- hangsúlyoztam ki az utolsó szócskát, olyan negédes mosollyal, amit azt hiszem, sokan megirigyeltek volna. Sértődőtten süppedtem az ülésbe majd lesandítottam Kacsára. Csendesen elhelyezkedett az ölemben lévő táskában. Vele kéne foglalkoznom ehelyett a tökfej helyett! Pár pillanatig sikerült is újabb lehetséges helyeket gondolatban felkeresni, de arcom újra megkeményedett J.J. mondandója nyomán. Azt hiszem összeszűkült szemeimet és „mindjárt meghalsz” tekintetemet ő sem köszönte meg. Kikészít! Ahelyett, hogy arról beszélgetnénk, ami tényleg fontos.. vagy esetleg a kérdéseimre is válaszolhatna. Homlokomat ráncolva figyeltem az útvonalunkat, majd a férfi merev vonásait. Ismét ideges és feszült volt. Ó, na ne, mi lehet ez az egész? Megint, mintha csak egy akciófilmben lettem volna, hirtelen rossz előérzetem támadt tényleg vártam már a magyarázatot. Nos, éppen szólásra nyitottam volna a számat, hogy a rossz érzéstől megenyhülve kicsit akaratosan, ugyanakkor lágyabb hangon újra csak megkérjem, avasson be. De próbálkozásom kudarcba fulladt, J.J gyorsabb volt. És szavai..szavai letaglóztak.  Ilyen nyersen még nem vágták hozzám, hogy komoly esélyekkel halálozhattam volna el azon az estén.  Csak csendesen bólintottam jelezvén, hogy felfogtam és megsemmisülten beleépültem az ülésbe. Illetve utolsó néhány záró mondatát nem teljesen, de ez nem lényeg. Golyó bennem… És…  Őszintén szólva fájt, ahogy csak így, egyszerűen kimondta. Habár, emiatt talán mégsem neheztelhettem rá, ő volt az egyetlen, akit egy kicsit is izgatott további sorsom. Kész volt kocsikázni, kanyarogni, utaztatni a kacsám, hogy biztonságban tudjon. Lopva rásandítottam. Az utat kémlelte, arca még most is kemény volt. Nyoma sem volt a pár perccel ezelőtti felszabadult énjének. De legalább ilyennek is láttam már.. Ó, jaj ne.. Vele együtt én is olyan gyorsan változok, hirtelen mérhetetlen szeretettömeg –és hiány volt az ami rám zúdult. Szerettem volna legalább a felét valaki másnak ajándékozni, de éreztem, nem a megfelelő ember mellett ülök most. Legalábbis neki nem én vagyok a megfelelő ember…   - Sajnálom -szólaltam meg végül. Muszáj volt valamilyen formában a bólintáson kívül máshogy is lereagálnom a hallottakat és az abból következő megállapításaimat; tehát,hogy szörnyen hálátlan vagyok. Ezután mélyre szántó elmélkedések sorozata következett volna, de minden erőmmel azon voltam most, hogy az életem és életben maradásom értelmét ne most keressem. Elővettem hát telefonom és kellemest a hasznossal összekötve a térkép alkalmazás segítségével próbáltam valami épkézláb,új élőhelyet keresni barátomnak. Persze igazából nem nagyon jutottam előrébb. Egy közelben lévő víztömeg mellett sem volt kis „kacsabarát” jelzés, tehát tanácstalanul mozgattam ujjaimmal egyre és egyre messzebb jelenlegi tartózkodási helyünktől a térképet. -Épp a tervemen dolgozok…- válaszoltam halkan, majd folytattam a keresést. Silver Lake. Hmm. J.J. kikészülne. Nem úgy néz ki, mint ami egy köpésre van innen. Kutatómunkára volt szükségem. Én éreztem, hogy ez a megfelelő hely, ezt egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. Óriási, a képek, amit ezek után találtam szinte könyörögtek, egy új lakóért. Ismét a sofőrömre pilláztam..Egyszer élünk. - J.J.,ugye tudod, hogy én nagyon kedvellek, és bármikor bármiben segítenék, arról nem is beszélve,hogy szörnyen hálás vagyok, sőt el sem tudnám képzelni mi lenne velem nélküled,egyszerűen csodálatos ember vagy!- vázoltam gyorsan a helyzetet, habár hangszínem –főleg a végére- alig leplezte a szörnyen elcsépelt és humorosnak szánt hízelgésem. Testemmel, amennyire lehetett, most felé fordultam, hogy minden egyes reakcióját élvezhessem. Az ötletem felvetésével egyelőre még vártam, először az izgatott mennyire veszi a lapot, hogy valami olyan következik, ami esetleg nem feltétlen lesz tetszésére.

Szandy

Előzmény | 2013.08.29. 22:15 - #24

Szavait elengedtem a fülem mellett, még kérdéseit is, amelyek igen éleslátóan rátapintottak a lényegre, s amelyekre most nem szándékoztam választ adni, s pillantásai is tisztán jelezték, semmi nem tetszett neki, amit kiejtettem számon. - Danielle... - kezdtem egy sóhajjal, amíg kihajtottam az útra. - Megint elfeledkeztél a „köszönöm” szóról. Tudod, ezt akkor szokták mondani az intelligens, illedelmes emberek, ha valaki szívességet tesz nekik. Lásd be, kényelmesebb itt üldögélni, mint kilométereket gyalogolni. A pufogására reagált kis illemleckém után, miszerint ő egyáltalán nem igényelte az autóm és az én szolgáltatásaink, válaszoltam újabb ellenkezésére is: - Bocsánat – néztem rá oldalra egy pillanatra jelentőségteljesen, kiemelve illedelmességemet. - Ha a madarat összepiszkolja az autóm, olyan hangulatba kerülhetek, amit egyikőtök sem köszönne meg. Miközben haladtunk, tekintetem folyamatosan ugrándozott az előttünk lévő út és a visszapillantó tükrök között, kivételesen nem csak a közlekedési szabályok betartása végett. Óvintézkedésként nem is a legrövidebb utat választottam, ami kivezet a városból, hanem jó pár sarkon lefordultam, egészen addig, míg már nem láttam egy járművet sem mögöttünk, ami az elinduláskor beragadt mögénk. Tehát nem követett azóta senki. Miután korábban nem adtam semmiféle választ kérdésére, azt hittem, leszáll a témáról és nem kíváncsiskodik tovább. A jelek szerint viszont most nem az én kedvem szerint alakultak az események. Arcizmaimat megfeszítve bámultam előre, azon gondolkozva, mit is mondjak. Ahogy ismertem őt, makacssága és kitartása nem fogja annyiban hagyni és végül kiszedi belőlem, s közben nem tudtam, a kapott információkból mennyi jut el a sajtóhoz, hogy aztán onnan értesüljön a történésekről. A banda megmaradt tagjai nyilván eltakarítja a nyomokat – legalábbis ha elég képzettek -, az nagyobb kérdés volt számomra, a csaj mennyire ijedt meg; tájékoztatja-e a hatóságokat az ügyről. Ez esetben inkább tőlem tudja meg, mégis ha ez bekövetkezne, rögtön kezdhetném is a magyarázkodást, hogy mégis honnan vagyok ennyire tisztában mindennel, s erről még mindig azt gondoltam, nem tetszene neki. Így egy olyan verziót választottam, amely kevésbé fedi fel a valóságot, ugyanakkor némiképp kielégítő lehet számára – egyelőre. - A helyzet az, hogy nemrég majdnem kaptál egy lyukat a testedbe – sandítottam rá. - Nekik teljesen mindegy volt, hogy téged, vagy Dessauge-ot találják el; ha őt, nyilván rögtön célt érnek vele, ha téged, az egy komoly üzenet a számára, fenyegetés. Nem szeretném, ha egyedül mászkálnál az utcákon, míg el nem ül ez az egész. Persze lehet, hogy ez már megtörtént, jobb szeretem az óvatosságot – tettem hozzá még utolsó mondatom közönyösebb hangszínben, ám előtte megint csak elővettem teljes komolyságom. Talán nem kellett volna ennyire nyersen fogalmaznom, az sem árt,ha kicsit ráijesztek, valószínűleg akkor könnyebben bennmaradna a kocsiban, és kezét nem az ajtó nyitófülén pihentetné, ahogy még azt nemrég tette. Közben elhagytuk az égbe nyúló épületeket,  én mindenesetre, míg nem kapok konkrét választ, a városon kívüli tó felé vettem az irányt, hogy addig se feleslegezzen körözzünk a városban. - Szóval, van már terved, vagy vihetlek eredeti otthonához? - érdeklődtem, miután hagytam kis időt neki megemészteni a hallottakat.

Emma	Előzmény | 2013.08.29. 11:32 - #23

Hogy további utasításokat? Hát hogyne, majd ha fagy! Ebbe is csak azért mentem bele, mert az előbb tényleg komolynak látszott és ez az egy módszer tűnt célravezetőnek, ha meg akartam tudni mi is a nagy sietség oka. De ugyan, mit is vártam?! J.J-ről van szó, aki ezen felbuzdulván csak még jobban nyeregbe érezte  magát  parancsolgatás ügyben. Csak egy kemény pillantással reagáltam le –remélem szerinte is – költőinek szánt kérdését. - Téged hamarabb!- förmedtem rá, már néhány lépés távolságból, ugyanis sikerült elkapnom kicsit sem kedves szavait. Abban már megbizonyosodtam, hogy nem Kacsa sorsa izgatja, s csak elviseli miattam. De jelen esetben nem volt más választása, ha már ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy… Pontosan mihez is? Nem sokáig tudom már elviselni ezt a ködös sztorit… - J.J. tudod, nincs még kész tervem, ezért is nem akartalak feltartani!- vázoltam a helyzetet egy sóhajjal. Azt hittem egyértelmű, hogy még nem találtam ki hol tudnám újra szabadjára engedni –nyugodt szívvel- a kis állatkámat. De ha már itt tartunk, hallgatom a nagyokos utasításait, állítólag továbbiak is várhatóak, de idáig ő sem állt elő semmi használhatóval… Tényleg, úgy, de úgy fel tudott bosszantani, leginkább, a képtelen helyzetei.. Na meg az irtó csibészes féloldalas mosolyai-amik ilyenkor is előszeretettel bújtak elő. De reméltem, azért előző kis szösszenetem is hasonló hatást gyakorol majd rá, hátha átérzi, amit én. Épp ezért, több méter távolságból is nagyon füleltem, mi lesz a válasz. Nem is hiba… most végre akadt valami, amit nyakon csíphettem, valami, ami felett végre nem siklottam el. - Szóval, hogy viselkedne a szeretőm, ebben a helyzetben?- kérdeztem vissza, a „szerető” szócskát kicsit megnyomva- Apropó, milyen is ez a helyzet?- néztem rá, már kicsit komolykásabban. Elvégre ez volt a lényeges- ennek nyomatékot kellett adni-, erre voltam kíváncsi,míg a mondat első fele inkább csak szükséges felesleg volt… Közben azért szorgosan követtem kezemben a szárnyassal. Egy kis idő múlva már én is megpillantottam az említett kocsit, és viszonylag rutinosan pattantam be. Azonban következő figyelmeztetése kiverte a biztosítékot. - Nem emlékszem, hogy én egyszer is könyörögtem volna azért, hogy fuvarozz minket-csattantam fel, s gondolatban már újra kocsin kívül is voltam, de sajnos úgy, hogy a motor már felbúgott és mi elindultunk már nem nagyon mertem ilyen mutatványokba belekezdeni. Kezem mindenesetre ott pihent a kilincsen, ugrásra készen- Pontosan ezért, remélem sikerül átfogalmazni az előbbi kis nyelvbotlásod, ugyanis sok mindenre számíthatsz, de takarítani, azt biztos nem fogok-tettem hozzá, magabiztosan, s a teljes győzelem érdekében még folytattam;- Csak hogy tudd –viszonoztam vigyorát, de biztos voltam abban, hogy az enyém kevésbé keltette az őszinte látszatát. Sóhajtva eresztettem le,az ülésbe  dőlve mikor újra az úti cél iránt érdeklődött. Az ölemben pihenő táska tartalmára esett pillantásom, s rögtön meglágyultam. Bárhová, ahol neki jó! - Nem tudom.. Ez függ ettől a bizonyos helyzettős is-vontam vállamon gyanakvóan pillázva, hisz előbbi rákérdezésem talán nem talált fülekre, ugyanis, még mindig nem tudtam mit takar ez az egész.

Szandy

Előzmény | 2013.08.28. 23:41 - #22

Elégedetten és megnyugodva figyeltem, ahogy – szinte – szó nélkül teljesíti szavaim, ugyanakkor rendesen meglepett. Azt már megszoktam, hogy az „alkalmazottak” nem mernek ellentmondani, de tőle pont az ellenkezője volt az elvárható. Mindenesetre örültem, hogy így alakult. A vadászat azonban jó pár percbe beletelt. Hagytam, hadd végezze dolgát, hiszen ő a nagy barát, csak neki sikerülhet a kacsa elfogása, s közben jót is szórakoztam a látványon, de arcomon ez nem mutatkozott. A türelmetlenség még mindig elnyomta többi érzésem. Mikor kifejezte aggodalmát egy újabb sikertelen kísérlet után egy szál tolltól megszabadította állatkáját és már több bámészkodó is megcsodálta a mutatványt, szememet forgatva elgondolkoztam, segítsek-e, de rájöttem, ha véletlenül meg találom fojtani a kiskedvencet, kevesebb eséllyel juttatom ma haza a szőkeséget. Néha küldtem felé egy-egy biztató – sürgető – szót, hogy mihamarabb indulhassunk, s még én is fellélegeztem, mikor végre a táskában kötött ki a jószág. Sértett ábrázata és szavai, valamint a „főnök” megszólítása eddig komoly arcomra mosolyt csalt. - Tetszik ez a státusz, amivel felruháztál. Későbbi utasításokat is teljesítesz? - eresztettem meg féloldalas mosolyom, majd komolyabban folytattam. - Egyébként visszavisszük... Azonban mielőtt befejezhettem volna, rögtön közbevágott megvétózva a három lehetőséget. - Rendben, akkor kidobjuk valahol az út mellett – mormogtam csak úgy magamnak, majd lemondóan sóhajtottam. Sejtettem, hogy ha nem megfelelő helyre kerül a madár, Danielle nem hagyná annyiban, és annál később tudhatnám le ezt az egészet. - Véleményem szerint az eddigi otthona lenne a legjobb számára, de ha tudsz egy városon kívüli vizes helyet, ami azért nincs olyan messze, hallgatlak – mondtam beletörődően. Elviszem én bármerre, de órákig mégsem akartam furikázni egy kacsát, hogy minél jobb életkörülményeket találjunk neki. Következő ingerült szavait a szárnyas elégedetlen hápogása majdnem elnyomta, de sikerült kivennem őket, hogy aztán hitetlenkedve bámuljak le a lányra. Még hogy az apja! Az apaság nem az én területem, mivel nem láttam jó példát, s nem is szerettem volna egy gyerkőcöt, akivel csak a gond van. Valamint nem hiszem, hogy csak az apák aggódnának ilyen helyzetben. Erre egy lehetetlen gondolat kúszott elmémbe, amit gyorsan el is üldöztem, s inkább belefogtam mondandómba: - Biztos vagyok benne, hogy még a szeretőd is így viselkedne, ha... - A mondat második részét sikerült időben elharapnom. Nem akartam most nekiállni magyarázkodni az egész helyzetről, így gyorsan, szinte feltűnésmentesen áttértem következő szavaimra. - Tájékoztatnálak, hogy a szex nagyon is működne közöttünk, ha hagynád – szavaimba vegyült egy kis rosszallás is, hiszen csak magának köszönheti, ha „nem működik a szex”. Ez a kifejezése nem tett jót férfiúi büszkeségemnek, az biztos, bármennyire sem állt szándékomban magamra venni. - Erre – mutattam az utat, miután hosszú léptekkel utolértem a már pár méterrel előttem járó hölgyeményt. Hamar elértük az autót, s kinyitottam neki az ajtót, majd én is beültem a vezetőülésre. Mielőtt ráadtam volna a gyújtást, vetettem egy bizalmatlan pillantást a kacsára. - Ha összepiszkítja a bőrülést, vagy bármi kárt tesz a kocsimban, te leszel érte a felelős és veled takaríttatom le. Csak hogy tudd - villantottam meg egy rövidke vigyort, de komolyan gondoltam minden egyes szót. - Szóval merre? - kérdeztem rá, mikor már a forgalomban vezettem az Audit.

Emma	Előzmény | 2013.08.28. 22:43 - #21

Felvont szemöldökkel néztem vissza rá. Álltam tekintetét és most,- hogy nem a szokásos csillogást véltem felfedezni benne- kissé megborzongtam. Én..Én egyszerűen ezt nem értem. Zsongott a fejem, a sok gondolattól, különféle elméleteim levezetéseitől-melyek mind akadályba ütköztek. Már azt sem tudtam, hogy került ide. - Én..- tiltakoztam értetlenkedve-elkeseredetten- Khm..- azzal felálltam..Jobbnak láttam hagyni az egészet. Parancsoló hangja egyszerűen annyira ledöbbentett, hogy rendes ellenkezésre sem futotta, inkább lesújtottan engedelmeskedtem, s szememmel Kacsát kutattam. Persze, agyam kerekei egyáltalán nem azon kattogtak, hogy is lenne a legcélszerűbb most Kacsát kifogni a szökőkútból. Épp ezért, a J.J. által megszabott „pár percet” bizonyosan átléptük-hisz én „pár percig” csak kerülgettem a víztömeget… -Ó, te…Hisz ez nem fájt?- ráncoltam rémült arcot vágva homlokom, mikor az egyik megfogási-kísérletnél a kezembe maradt egy tollacska. Szörnyen restelltem, hogy nem oda figyelésem miatt, máris fájdalmat okoztam neki, így hamarosan egészen belemerültem a feladatba. J.J. hangja persze, egyszer-kétszer visszarántott, mikor sürgetni próbált, de jól láthatta, hogy ez nem oly egyszerű mulatság. Arról nem is beszélve, hogy az incidens csak úgy vonzotta a nézelődőket, akiket nem lehetet egykönnyen kerülgetni. Hamarosan kijártam magamnak a szökőkút körüli kis ösvényemet, amin közlekedve, jóval gördülékenyebben ment a dolog. Nem tudom mennyi időbe telt, de azt pontosan; hány darab csípésbe, mire újra a kis szállítóba került a szárnyas. Közönségemmel –és azok megjegyzéseivel- nem igazán törődtem, habár volt, aminek hatására kinyílt a bicska a zsebemben, de olyan is akadt, ami kifejezetten szórakoztatott. - Jó, és most?- néztem kissé neheztelve a markáns arcberendezéssel ellátott Mr.Jonesra-Mi a következő lépés, Főnök?- szakadt ki belőlem, nem kis éllel megáldott kérdésem..időközben feltűnt, hogy megsértődtem… - Nem vihetem haza –szögeztem le- és a tóhoz sem viszem vissza,sőt, köretet sem szeretnék mellette látni!- folytattam. A francba is, már megint nem értem… És mindig így van, ha feltűnik, soha semmi nem tiszta, a hangulata percenként változik, állandóan irányít. Az egy dolog, hogy nem vagyok méltó arra, hogy elmondja, mi van, miért ideges, mi történt, de ennek ellenére, elvárja, hogy szorgosan teljesítsem parancsait. Hát.. Ez.. Rendkívül bosszantó. Fel sem értem ésszel, mi ez a nagy sietség és komolyság, amikor a telefon előtt még kedélyesen cseverésztünk. -  Tudod, most rájöttem, miért nem működik köztünk a szex-csóváltam a fejem miközben ingerülten csengtek szavaim, a hápogó lényt csitítgatva- te inkább az apám szeretnél lenni- vontam vállat hitetlenkedve, mintha még engem is meglepne ez a furcsa, de igaz állítás, habár ennek nagyja csak színészkedés volt. –Na, merre van a kocsid? – tettem néhány lépést előre, remélve hamarabb kiszúrom a járművet, mint ahogy a választ megkapom

Szandy

Előzmény | 2013.08.28. 21:05 - #20

Csak egyszer az életben csinálná azt, amit mondok! ~ Miután végighallgattam tiltakozását remek ötletem ellen, majd utolsó szavait is nehezen, de kinyögte, legszívesebben hajamat téptem volna. Úgy éreztem közben, mintha egy kisgyereknek próbálná elmagyarázni az élet rendjét, való ami igaz, így sem értettem teljesen, miért foglalkoztatja ennyire, hogy a tollas állat boldog legyen., s hirtelen  bocsánatkérését sem tudtam mire vélni, de inkább nem kérdeztem rá. Újbóli feszültségem szinte minden türelmemet elsöpörte, így nem lepődtem volna meg azon sem, ha nyíltan kimondom: a legkevésbé sem érdekel a kacsa lelkivilága. Az állat biztonsági nem szerepelt a fontos elintéznivalók listáján, míg Danielle biztonságba juttatása jelenleg magasan az első helyen állt. De ezt képtelen voltam vele megértetni. Átfutott agyamon, hogy elmondom neki, amit az imént hallottam a telefonban, de nem akartam, hogy pánikban törjön ki, félelemben éljen – bár egy kis óvatosság nem ártott volna. Egyik mondat sem hagyta el a számat. Féltettem épségét, és nehéz lesz úgy megvédeni, ha ő nem működik közre benne, de majd megoldom; volt már nehezebb ügyem is. - Bármennyire is szeretnél megszabadulni tőlem, nem fog menni – mondtam felvont szemöldökkel, majd közelebb léptem hozzá és kissé borús, komoly arccal néztem le rá. - Pár perced van, hogy megfogd a kacsád, aztán indulunk. Nem szándékozom erről vitát nyitni. Szavaimban a szokásostól eltérően semmi játékosság nem lapult, helyét az a hangnem vette át, mit még akkor használtam, amikor volt kinek parancsolgatni. Minél kevesebbet akartam nyílt terepen tölteni, az volt a gond, anyira még nem néztem utána a bandának, hogy szándékoznak-e további kísérleteket tenni, és ha igen, mikor. Most komolyabbra vették a dolgot, hiszen egy utcai gyors lövöldözésben kevesebb az esély a tényleges sérülésre, mint ha elrabolják a célszemélyt, bezárják és úgy bántalmazzák. A gondolatra még indulatosabb sürgetést éreztem, s immár biztos voltam benne, ha önmagához hűen ellenkezésbe fog, én leszek az elrablója, de azt nem fogja meghálálni. Egy pillanatra még a szobafogságra száműzetés gondolata is végigcikázott fejemben, ám ezt megtartottam végleges opciónak. - Ketyeg az óra... – tettem hozzá nyomatékosításként ellentmondást nem tűrően jelezve, egyáltalán nem viccelek. Várakozóteljes tekintetemmel szinte szuggeráltam, tegye azt, amit hallott, így mindketten jobban járunk. Ő nem fekteti energiáját felesleges veszekedésbe, én nem pazarolom az időt, nem töltünk itt további fontos másodperceket, ami alatt bármi megtörténhet. Meglehet, hogy túl paranoiás voltam az üggyel kapcsolatban, de aggasztott a banda elkötelezettsége, kik még a közösségi médiában való szereplés veszélyei után sem álltak le, vagy fogták vissza magukat. Talán diszkrétebben rendezték az ügyet, de újból bevontak egy kívülálló személyt, s ilyenkor mindig nehezebb eltusolni a történteket.

Emma	Előzmény | 2013.08.26. 21:39 - #19

„Doktornő”-Hát nem hangzik tök állatian?Még sohasem gondoltam bele, milyen menő is lenne a „doktornő”- megszólítás.. Tök jó. Erre a gondolatra még egy kis örömittas vonaglást hajtottam végre. És az a helyzet, hogy ez a boldogsághullám sokáig kitartott, egészen addig, míg az éles telefoncsörgés félbe nem szakította a fehér köpenyes, kificamodott bokájú, jóképű férfiakkal megáldott képeket a fejemben. Pályafutásom ebben a szakmában azt hiszem ezzel véget is ért. Homlokráncolva pillantottam J.J után, aki se szó se beszéd ott hagyott –vagy ha volt is valami, arról lemaradtam- majd visszatekintetem a Kacsára. Ilyen remek és bájos kis állatot rég nem láttam. Ki is lenne képes ebből ételt készíteni? Ugyan, soha. Kedves kis csőrét hápogásra nyitogatta Hank, és láthatólag nem zavarta a sok elkényeztetett csökött agyú gyermek. Ez az én Kacsám! Igen! Szívembe valami szörnyű bánatos, fájdalmas és szorongató érzés költözött, és nagyon jól tudtam ez is annak bizonyítéka, hogy egyelőre nem találtam még meg a megfelelő helyet pajtásomnak. talán itt még több a veszély. Sőt, ez biztos. Lábam észrevétlenül kezdett ideges, fel-le ugrándozásba, nekem személy szerint csak sokára tűnt fel eme cselekedetem. -Értem- bólogattam szorgosan mikor J.J visszatért és mosolyt villantott. Semmit nem fogtam fel egyetlen szavából sem. Túlságosan leterhelt a problémám; mégis mi legyen szegénykémmel? Szememmel követtem a szárnyas útját a szökőkútban, miközben újabb feszültségemet palástoló tevékenységbe kezdem; mely szám harapdálását takarta- hol belülről, hol kívülről. Talán oka volt, hogy a következő mondat, mégis elért hozzám. Villámgyorsan fúrtam szemeimet övéibe. - Nem vihetjük vissza!- ráztam hitetlen-értetlenkedve fejem. El sem tudtam képzelni, ez ugyan miért nem egyértelmű számára is?! Nem szoktam csak úgy, kacsákat kirándultatni, saját szórakozásomra… Nyilván oka volt, hogy ezt tettem… Teljesen logikus! Egyéb ingatag pontjait kérésének nem kérdőjeleztem meg. Miért is viseli szívén Kacsa és az én sorsomat, minek kísérget, miért tölt a szükségesnél több időt velünk…? Ezek mind olyan jelentéktelennek tűntek. - Nem vihetjük vissza-ismételtem meg magam, de ezúttal folytatás is következett- Nem volt megfelelő neki a tónál, nem véletlenül hoztam ide..- tálaltam, talán kicsit túl szájbarágósan a magától értetődőt. Itt hosszabb hatásszünet következett. Kissé le kellett higgadnom, hogy zaklatottságomban, ne ugorjak ismét torkának. - De abban igazad van, hogy ez sem jobb-sóhajtottam és igyekeztem a nagy levegő kifújásával a dühösségemet is leadni. A következő néhány perc látványos szenvedéssel telt; belül valami „De igen! De nem!”- ellentéthez hasonló vita zajlott és ennek nyomai kiültek arcomra - ebben biztos voltam. - Jajj sajnálom!- csattantam fel végül nyűgösen, igazából azt sem tudván kinek szántam az utóbbi két szót, csak, hogy nagyon nem akarom a helyzetet… Mmm… talán igazából Jeremynek szólt… Nem nagyon akartam ezek után nyűglődésemmel terelni, már csak magam miatt sem, semmi kedvem hallgatni az okoskodását. - Te..Izé…- ráncoltam homlokom, mivel időközben elfelejtettem mit is szerettem volna. - Tehát, hogy menj csak, én még nem tudom… Szóval, hogy nem tudom még mi lesz…- bólogattam elszántan; igen ezt akartam mondani!- Még maradok-tettem hozzá teljesen felbuzdulva azon, hogy mégis eszembe jutott mondandóm.

Szandy

Előzmény | 2013.08.24. 23:07 - #18

- Köszönöm doktornő a diagnózist – emeltem rá tekintetem egy kaján vigyorral párosítva. - Biztos vagyok benne, hogy tisztában van a kezelés módjával, hiszen ehhez sem kell orvosit végezni. Na meg egyszer már sikerrel járt az ügyben. Bár megfogadtam, nem kezdek ki vele újra, ezt a magas röptű labdát nem hagyhattam lecsapatlanul. Nem hittem, hogy bármelyikünk túl komolyan venné újabb játékunk, így bátran tartottam magamon csábos mosolyom. Következő szavaira felvontam szemöldököm. Ha nem láttam volna arckifejezését, egyszerűen azt gondoltam volna, a kacsáról szól mondata, azonban a rám irányuló pajkos tekintet nem erről tanúskodott. - Mégis mire célzol ezzel? - Én igenis kedvelem a tisztaságot – minden értelemben -, a rendet, még ha egy-egy menet után az ágynemű gyűröttebb is a kelleténél, vagy a ruháim vannak szétszórva, nem hagyom olyan állapotok között a házat... legalábbis az enyémet. Belül jót szórakoztam kifakadásán kissé talán morbid elméletemre, s míg szemtanúja voltam szerelmes szemezésüknek a kacsával, megforgattam szemem. Szinte láttam, ahogy dolgoznak agytekervényei, mi is lehet erre a problémára a legjobb megoldás, s nagyon remélem, nem áll elő még nagyobb őrültséggel, mint amilyenekre tőle számítani lehet. - Én csak a lehetőségeket tártam eléd – vontam meg a vállam, miután bűnösként állított be. - Nincs beleszólásom minden döntésedbe. Még pár pillanatig bámultam a madarat leső tekintetét, majd figyelmem elvonta mobilom éles hangja. Unottan halásztam ki zsebemből, s mikor megláttam a hívó nevét, a másodperc töredrészére ráncba szaladt homlokom. Egy bocsánatkérő pillantást vetettem Danielle felé, majd felvettem. - Mondd – szóltam bele, miközben felálltam, s kissé elfordulva a lánytól a pad felé néztem, ahol az eddig újságot olvasó férfi most füléhez tartotta telefonját. Kifejezetten kértem, semmi kontaktust ne teremtsen velem, s ebbe a telefonálás is beletartozott, így rossz érzetem támadt mondandója felől. Miközben beszélt, tekintetem elkomorult, de fenntartottam pókerarcom, miközben jelentéktelen tőmondatokat szúrtam közbe, hogy hiteles legyen a telefonbeszélgetés. Mikor a felbérelt kémem – kinek már nem volt muszáj itt lennie – vázolta a legfrissebb híreket, egy pillanatra a lányra sandítottam, majd újra kitűztem magamnak egy távoli pontot. Amit hallottam, emlékeztetett, mi célból is jöttem ide. A francia gyerekre nagyon rá lehetnek szállva, hiszen máris komolyabb módszerekhez folyamodott a banda. Nem sajnáltam, őt nem, ahogy a legújabb csaját sem, elvégre mindketten megmenekültek, s talán Dessauge mégis érti valamennyire a dolgát, de Danielle-t féltettem. Ha nem ilyen szoknyapecér, hogy máris új lánnyal mutatkozik, talán őt kapták volna el. Akkor biztosan szolgáltatnám nekik a célpontjuk a lányért cserébe s cseppet sem érdekelne sorsa. - Kösz, hogy szóltál, akkor holnap reggel kilenckor a stúdióban – zártam le a beszélgetést, majd miután letettem, apró mosollyal visszafordultam a lányhoz. - Bocs, munka. A korábbi jókedvem helyét ismét a feszültség vette át, és minél hamarabb otthon, a négy fal között akartam tudni az Eastman lányt. A gyanakvás újra rám tört, és még azt is el tudtam képzelni hirtelenjében, hogy az eddig emlegetett nagyi is azt lesi, mikor hagyom itt a lányt, hogy értesíthesse a bandatagokat. Aggasztott a tény, hogy ilyen kitartóak, s hogy nem tudtam, mi a következő lépésük és mikor tervezik megtenni azt. - Kapd el a legújabb barátodat és juttassuk vissza a tóhoz, aztán téged is hazaviszlek – böktem fejemmel az út szélén álló járgányomra remélve, hogy minden szó nélkül teljesíti kérésem, ami inkább tűnt utasításnak, ezzel kihagyhatjuk a felesleges köröket. Jelenlegi lelkiállapotomban legszívesebben vállamra dobtam volna Danielle-t, majd egészen hazáig nem eresztettem volna – a hápogó sorsát már a legkevésbé sem tartottam fontosnak.

Emma	Előzmény | 2013.08.19. 01:04 - #17

Sejtettem, hogy a játékommal nem lőhettem mellé, és ezt az alany is megerősítette pillanatokon belül. Bár hitetlenkedő és sértődöttséget tetettető szavai ezzel ellentétbe kerültek, mosolyából tudtam, hogy egy percig sem vett komolyan, s ő is benne van a játékban. Felvont szemöldökkel hallgattam a védekezést, de egyértelműen felesleges szövegelésnek tartottam, hogy megvédje a kis hiú-fiú imidzsét és persze, hogy ne hagyja nekem az utolsó szót. Bizonyos részével végül is egyet értettem, de gondolom, neki nem jutott eszébe mondjuk az az eset, amikor gátlástalanul megpróbálta beadni nekem, hogy mindent megváltoztattam benne- egy nap alatt- és szerelmes lett. Mindegy is, nem szólok egy szót sem, arcom úgy is mindent elárult. Azt hiszem kicsit túl sokáig voltam el az emlékeim felidézésével s hirtelen csak arra lettem figyelmes, J.J. arca már megint ugyanolyan közel van, mint ahogy előbb,ugyanakkor én most meg sem mozdultam. Nevetve hallgattam, de egyben meg is lepett, hogy megint ugyanolyan kis forrósodó flörtöcskéknek esek áldozatául. Azt hittem ennek a korszaknak már vége… -Fááj…?- raktam újra kezemet homlokára, ajkam biggyesztve, kicsit hátrébb dőlve, hogy ezt könnyedén megtehessem - már látom is, minden tünet arra utal, hogy kóros kamatyhiányban szenvedsz-bólogattam szomorú, fájdalmas arcot vágva, miközben felállítottam a diagnózist- Nem tudom, miként lehet ezt kezelni-adtam az ártatlant fejcsóválva, majd hagytam, hogy a téma tovább terelődjön a csirkén át, vissza Kacsáig. - Ki tudja, talán a szobatisztaság nem csak a csirkénél okozna gondot…- döntöttem csintalan arckifejezéssel oldalra fejem, teljesen belemerülve gondolataimba. Egy kívülálló valószínűleg biztos lehetett abban, hogy csak a szárnyasok körül forog jelenleg kis világom, de elmémbe sokkal több az előttem ülő férfivel kapcsolatos kérdés kúszott be. Ez a hirtelen jókedv és mulatság… Furcsa és ilyenkor a szokottnál is szívesebben borzolnám össze fürtjeit. Végtére is belső mérlegem átbillent és megint örültem annak, hogy itt termett. Mosolyogva néztem őt, majd lassan visszatértem Kacsa látványához, hogy aztán  J.J. következő, megdöbbentő és ijesztő szavai majd’ a szökőkútba taszítsanak - kis barátom mellé. -Ó, egyáltalán hogy jut ilyen eszedbe?!- csattantam fel ijedtemben. Az észérvek mellett rég elsiklottam. Tisztában voltam az ilyesmivel, de én láttam, hogy élt idáig, én tudhatom, mi a jobb. Hátrafordultam, hogy az őrjöngő, unokáit visszafogni próbáló hölgyre mérges pillantásokat vethessek. - Nem eheti meg senki!- fakadtam ki letört-kétségbeesetten. Ez eszembe sem jutott idáig. Elvégre ki olyan beteg, hogy kihalássza a szökőkútból a kacsát? Hiszen… Ez.. Nem lenne normális. Elmebeteg, és büntetendő… Visszanéztem ismét a szörnyű csemetékre és a felvigyázójukra. - De oda sem mehet vissza!- gondolkodtam hangosan s erre hamarosan helyeslő hápogások is érkeztek. A hang tulajdonosa felé néztem, ijedtségem hihetetlen gyorsan lágyult feltétlen szeretetté, ahogy Kacsa helyesen taposta a szökőkút vizét, a kis suhancokat ügyesen kicselezve. Pillantásom az érző és gondolkodó partneremhez vezetett. Pont ő aggódik, és terelget… Mi ez? Ne kombinálj!-parancsolt vissza -az azonnal érkező válasz- a földre. - Most, hogy teletömtél ilyen rémképekkel, már nem érdekel, mit teszek..- állapítottam meg kissé szemrehányó hangnembe, és elkeseredetten vettem le szemeim barna íriszeiről, hogy minden figyelmem a hápogóra irányulhasson - nehogy valaki időközben megegye. Érzékeltem, hogy végig beszéltek hozzám, de a „Kacsasült” és a „Felőlem csinálj, amit akarsz” közt nem voltam jelen teljes valómban….

Szandy

Előzmény | 2013.08.18. 02:22 - #16

A másodperc tört része alatt éreztem meg tenyerét homlokomon, s ez a mozdulat teljesen váratlanul ért. Szavai hamarosan megmagyarázták különös tettél; hát persze, hogy csak szórakozott. Bőre hűsen hatott felhevült arcomon, s pár pillanatig még közelebbről kutathattam zavart, ugyanakkor magabiztos tekintetét. Elméletére, miszerint napszúrást kaptam, esetleg valami komolyabb bajom is lehet, hitetlenkedve meredtem rá, majd ezt felváltotta a csibészes vigyor. - Köszönöm szépen aggodalmad, de sértő, hogy nem nézed ki belőlem – csóváltam meg fejem rosszallóan. - Ha hiszed, ha nem, elég gyakran gyakorlom ezt a tevékenységet, s emlékeim szerint veled sem voltam gonosz. Valóban sokszor kényszerülök rá a kedvességre – ha úgy adódik, egy lány meghódításához elengedhetetlen kellék. Nem szabad a szokott hűvösséget mutatni, gorombáskodni – bár egyedtől függ -, mindig meghallgatom én mindenki élettörténetét, vágyait, majd később, a lelke után testével is kedveskedem. Nem volt semmi érdekesség abban, hogy elejtettem pár kedves szót. - De ha már így felhívtad rá a figyelmem, egy kicsit fáj – bólintottam színlelt komolysággal. - Valószínűleg ápolásra lenne szükségem. Nem tagadom, képzeletemnek nem tudtam megálljt parancsolni, s útjára indult pár képsor arról a bizonyos ápolásról, s a megjegyzés kétértelműségét nem is rejtette el előle arckifejezésem, s most rajtam volt a sor, hogy bizalmasan közelebb hajoljak felé. - Ebben egyet kell, hogy értsünk. Egy aprócska aggyal rendelkező állattal valószínűleg könnyebb bánni, mint velem – vigyorogtam rá. - Azt csak etetni kell, nincsenek különösebb igényei, habár a szobatisztaságra nevelés gondokat okozhat. Hirtelen magam sem tudtam, honnan jött ez a felhőtlen viccelődés, valószínűleg a több, mint tizenkét órányi idegeskedés, na meg az előbbi veszekedésünk után jólesett egy kicsit a vidámság. Ez sem volt olyan megszokott az állandóan higgadt, folyamatosan előregondolkodó, számító férfinek, aki bennem élt. Éreztem, hogy elengedtem magam, s merevségem csupán egy vészhelyzet esetén tért volna vissza, amit hátam közepére sem kívántam jelenleg. Először – mint a legtöbb újszerű dologgal kapcsolatban – akadtak kétségeim az újfajta lazaság felől, de az a felem, amelyik csak élvezni akarta a pillanatot, győzött. - Ugyan már, Danielle, tudod jól, nem ez a természetes élőhelye, nem húzná itt sokáig, az alap érveket biztosan ismered. De mondok valami újat – elszántsággal néztem rá, miközben a szavak lassan, nyomatékosan hagyták el számat. - Valószínűleg az az öreg szipirtyó már a nyálát csorgatja a kacsasült vacsorára gondolva, amit majd felszolgál az unokáinak. A mondat végére tekintetem a lány arca mellett az idős asszonyéra vándorolt, ki épp megpróbálta unokáit féken tartani, akik mindenáron meg akarták érinteni szerencsétlen madarat, s miközben rám nézett egy pillanatra, megajándékoztam macsós félmosolyommal, mintha nem épp róla folyna a beszélgetés. - Mégsem lehetsz vele mindig itt, hogy vigyázz rá, elvégre ott a munkád – hoztam fel érvként a legnyilvánvalóbb dolgot. Bár sohasem beszéltünk róla – emlékeim szerint -, feltételeztem, nem száll csak úgy folyószámlájára havonta a pénz, amiből eltartja magát. - Persze felőlem azt teszel, amit csak akarsz – tettem hozzá kezeim felemelve, mielőtt felesleges kérdéseket ébresztenék benne, amik már engem is foglalkoztattak. Miért érdekel engem ennyire egy kacsa sorsa, vagy inkább Danielle érzései az esettel kapcsolatban? Ennyire mégsem ugorhatok át a ló túloldalára a kedvességgel. Végül megmagyaráztam azzal, hogy ez egy újabb játékos kis szócsatánk, amiben be akartam bizonyítani, nekem van igazam, s tényleg nem tartottam volna egészségesnek, ha mindennapjait egy kacsa társaságában tölti.

Emma	Előzmény | 2013.08.15. 00:59 - #15

Elgondolkodva néztem rá. Annyira lehetetlen volt ez az egész. Itt ülünk egy kisebb nyilvános vezekedés után, nosztalgiázgatva,csipklődve,új távolságtartó modorunkat tartva … Mi ketten lépten-nyomon véletlen, vagy szándékosan összefutunk… És egy magamfajta maradjon a földön. Ezek után?! Mégis hogy lennék erre képes, lehetetlen! Pont, mint mi ketten… Ugyanolyan összeférhetetlen az egész, mint mi ketten… Hirtelen felcsendült egy régi klasszikus, de ez csak bennem szólt és nem tudom mi ébresztette a dallamokat, de olyan élethűen hangzott-persze csak fejemben. Azt viszont nagyon jól tudtam, ki halkította le a bennem szóló megnyugtató mégis hisztérikusan szóló zenét. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy aztán szembetalálhassam magamat Jeremy széles, ritkaságnak számító vidámságot tükröző mosolyával és gúnyos szavacskáival. Erre, - no, nem mintha nagyon ellenkeztem volna- akaratlanul is én is hasonlót öltöttem fel, de vele ellentétben, enyém nem hervadt le oly látványosan - az ígértet szóbahozva-, mint övé. Annak ellenére, hogy ez a nem túl meggyőző „Tudom” is csak abban erősített meg, hogy ezt egyikünk sem gondolhatta komolyan –legalábbis én már nem gondoltam úgy - nem ült ki arcomra a beül uralkodó szomorkás hangulat. Elfogultan, belátóan, bágyadt-megértő mosollyal vizslattam. - Én is- motyogtam igazából a magam megerősítésére, miközben másodpercekig kitűnő tanulmányoznivalónak találtam keresztbevetetett lábaimat egy futó mosolyka társaságában. Mire visszapillantottam, a komolyabb témának már nyoma sem volt és mintha azt a nehezéket -ami ezzel járt- is félre tudtam volna most kicsit tolni. -Valahogy...meg sem lep!- viszonoztam a vigyort. Egyértelmű, hogy nem egy nő, vagy éppen „üzlettárs” esetleg szerencsétlen ellenség kívánt már hasonlókat. Valahogy nem éreztem, hogy bármelyik nagyobb, főbb,előbb említett kategóriába is besorolható lennék, de végül is nálam is elérte ezt- még ha csak viccnek is szántam a dolgot- és ez a lényeges. Mindenkinél eléri? Következő szavain –több ízben is- nagyon elcsodálkoztam. De hát… Itt csak vele nehéz… Mi az, hogy „Néha tényleg…”? Felvontam a szemöldököm. És mi van a jó, sőt, kiemelkedő pillanatainkkal? Óh, J.J., néha komolyan meglepő mennyire nem is éretsz a nőkhöz… Hirtelen ötlettől vezérelve, bátran tapasztottam a kezem a homlokára. Tényleg, lehet, hogy tényleg beteg, és azért mond ilyeneket. - Érzés és gondolkodás mintaszobra, te jól érzed magad?- kérdeztem miközben a láza után kutattam, vagy bármilyen más észlelhető tünetet próbáltam fellelni, így kezem lecsúszott arcára, de e részén sem lettem okosabb, ezért tehát visszaejtettem azt combomra. - Legalább egy napszúrás- kezdtem értetlenkedve-, ha nem komolyabb mondathat veled ilyeneket, ijesztő! Mondd csak, milyen ez a dolog.. Milyen érzés… Kedvesnek lenni?- kérdeztem hangom lehalkítva, körbenézve, mintha csak valami új, szupertitkos felfedezésről faggatnám, mialatt csökkentettem egy időre a távolságot. - Nagyon fáj?- ugrattam kuncogva, miközben visszadőltem eredeti pozíciómba Tekintetem ezután hitetlenkedve követte övét, csak sajnos én egy időre feltűnően leragadtam jóízű nevetésén- Kacsa helyett-, s habár, való igaz, engem is szórakoztatott mondandója, kezdtem tényleg aggódni. -A csirkék büdösek, de lehet, hogy egyszerűbben elbírnék eggyel, mint veled- adtam igazat bólintva, még mindig arcát kutatva, s csak pillanatok múltán tévedtem én is Kacsához,J.J-t hallgatva. Igazából-vált komolyabbra hangszínem-a Mikulásról már tudok egy ideje- tettettem fájdalmas arckifejezést, mialatt jobban átgondoltam a célzását... Ami nem is volt annyira célzás… - Szerintem itt jó helyen van- jelentettem ki nagyokat pislogva rá, majd az egészen közel úszkáló Kacsára. Sejtettem mire akart utalni, de tudhatná, hogy mindenre van válaszom és kifogásom- kár is lenne győzködnie.

Szandy

Előzmény | 2013.08.10. 20:34 - #14

Megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy minden további nélkül befejeztük vitatkozásunkat. - Tudod, hogy rám mindig számíthatsz – húztam ajkaim széles vigyorra. - Én vagyok az érzés és a gondolkodás mintaszobra. Egy külső szemlélő számára úgy tűnhetett, pillanatok alatt elfelejtettük a hangos szóváltást, s ismét békésen csevegünk, azonban belül még mindig éreztem a feszültséget, de már esélyt sem adtam neki kitörni. Humoros hangvételű mondatommal nem csak a köztünk lévő hangulatot próbáltam oldani, hanem saját magamat is. Következő szavaira mosolyom elhalványult, s miközben kifejezéstelen álarcom magamra öltöttem, nem kellett túlságosan erőlködnöm, hogy visszaemlékezzek azokra a pillanatokra. Jól tudtam, miről beszél, s úgy véltem, mindketten tudtuk azt is, hogy egyhamar nem fogom teljesíteni az általam nem olyan komolynak vélt ígéretet. - Tudom – bólintottam egy aprót, miközben tekintetével az enyémet pásztázta. Nem akartam jobban belelovalni magunk a témába, talán újabb szóváltáshoz vezetett volna, amit már letudtunk egy időre. Más volt a véleményünk arról, hogy meg kellene próbálnom megállapodni, talán majd egyszer, de ezt egyelőre csak évek múlva tudtam elképzelni magamról. Azt is nehezen. A röviden beálló, ismét kissé fagyos hangulatom hamar felolvadt újabb mondandójától, s ezt nem restelltem nevetésemmel kifejezni. - Nem te vagy az első, aki ezt mondja – néztem rá gunyoros, mégis vidám mosollyal. Arckifejezéséből ítélve nem mondta halálosan komolyan, így én is rá mertem tenni egy lapáttal. - Néha tényleg könnyebb lenne, ha nem ismernélek, de azért vannak egészen jó, sőt, kiemelkedő pillanataink is – engedtem meg magamnak egy játékos kacsintást, ugyanakkor nem csak arra az egy éjszakára értettem, mikor odaadta magát nekem. Valóban voltak kivételes esetek, mikor meglepett, de a jó értelemben – ilyen volt például a szülinapom, vidámparkozásunk egy része. Megesett, amikor határozottan jól éreztem magam társaságában. - De csak egy szavadba kerül, és postázok egy csirkét, hogy helyettesítsen engem – fürdettem meg fogsorom a ragyogó miami-i napfényben, miközben tekintetem kis időre az úszkáló kis kedvencére tévedt. - Nem akarok én lenni a gonosz bácsi, aki elmondja, nem létezik a Mikulás, de ugye tudod, hogy nem viheted haza a kádadba és itt sem hagyhatod? - vontam fel szemöldököm. Nem hagyhattam, hogy az emberi kapcsolatok helyett a madarakkal építsen ki barátságot és tovább fajulva elzárkózzon a beszélni tudók elől, s ezzel még önmagamat is sikerült meglepnem, hogy pont én próbálom felrángatni a padlóról.

Emma	Előzmény | 2013.08.06. 00:05 - #13

Tomboltam volna, legszívesebben toporzékolva, sírva tapostam volna valamit. Annyira rosszul esett ez az egész. Azt kívántam bár ne jött volna, bár hagyna a francba. Nem vagyok senki? Akkor mégis mi vagyok?! Jobb definíciót nem tudtam volna erre az egészre. Ránéztem. Egy furcsa másodperce találkozott a tekintetünk és egyetlen egy pillanatig mintha levetkőzte volna azt a falat, amit mindig felhúzott, de időm sem volt felfogni ezt. Megbántam ezt a szóváltást, kihozott a sodromból, és én is az övéből… Szép emlékeket őriztem az utolsó találkozásainkról és ezt így is akartam hagyni. Lehet, hogy ez egyes érzéketlen embereknek nem fontos, de nekem az. Egyszerűen megint csak összezavart, összekavart és megint kezdhettem előröl az egészet. Csendben álltam, közben a vitánk teljesen jelentéktelen mondatait kiragadva elmélkedtem azokon. Szemem inkább lesütöttem, úgy véltem most már tényleg elvesztette a türelmét, és lelép- végre. Ó, ha tudnám, miért fájna ez neki, annyira? Hogy egyszer bárkinek is esélyt adjon, rendben ne adjon nekem, de akkor másnak.. Nem azt kérik tőle a nők, hogy vegye őket feleségül, senki nem tervezi el vele az egész életét, miért teszi ezt? Erre te is tudod a választ~korholt gúnnyal átitatott megjegyzéssel egy belülről jövő hang, amivel egyet kellett, hogy értsek. Visszaültem, és átvetettem az egyik lábam a másikon. Nem számítottam arra, hogy hamarosan csatlakoznak hozzám. Neee, Jeremy Jonesnak van szíve? Még kedvesen is szól? Megáll az ész! Nyeltem egyet szavai után. Ezaaz, kutyuld össze még jobban, minden egyes érzésem!~ - Örülök, hogy törődsz velem- motyogtam pusztán udvariasságból-legalábbis minden igyekezetem arra irányult, hogy ne lehessen ebbe a mondatomba ennél többet belemagyarázni. - Kösz, jóleső tudat, hogy ilyen érző, gondolkodó lények is léteznek…-folytattam elismervén, ugyanolyan hangon vigyázva pillantásai kerülésére.  Jobbnak láttam, én is falat húzni közénk, ha neki bejött, nekem miért ne jönne? Mert már beleszerettem, valószínű. - Egyébként sosem kértem, hogy ne felejts el, az túl sablonos- jegyeztem meg halkan előrepillantva, a járókelőkre, akik átsiettek a szemközti zebrán .- Kértem valamit, de nem ezt-emeltem rá mégis tekintetem. Szemei ugyanolyan zárkózottan, visszautasítóan csillogtak, mint ahogy már megszokhattam. Miért nem lehet elintézni ezt, egy egyszerű békülős szexszel? -Néha azt kívánom, bár ne ismernélek-bukott ki belőlem-az amúgy kedvesnek szánt szöveg-, mikor már hosszú másodpercek óta bámultunk egymás íriszeibe.. De tényleg, mindig csak egy nagy kérdőjel és kudarc marad az életemben, amellett hogy nála vonzóbb és szeretnivalóbb emberrel még nem találkoztam. -Csak a baj van veled-tettem gyorsan hozzá, egy nagy csintalan mosoly kíséretében a feszültség oldásaképp, reméltem, hogy ő is felenged, habár egyelőre nem tudom mi a terve…

Szandy

Előzmény | 2013.08.05. 19:37 - #12

Az őrület határán táncoltam. Megnyugtatott, hogy nem faggatózik tovább, de halmozott kérdéseire összefutott homlokomon szemöldököm. - Csak ne felejtsd el megnézni pár napon belül a fiókod! - mondtam szinte kikelve magamból. Szívesen elkezdtem volna most sorolni legidegesítőbb szokásait, miszerint valóban kitűnik a tömegből, túlságosan ragaszkodik álláspontjához, kíváncsi, mindenhol feltűnik, általában a legrosszabb helyeken, ritka szerencsétlen, úgy fel tud bőszíteni, mint senki más, és még folytathatnám a sort. Rájöttem, könnyebb lenne mindkettőnknek, ha sohasem találkoztunk volna. Most csak egy áldozata lenne egy újabb merényletnek, de nem rohannék utána, nem érdekelne állapota. - Csak nyugodtan, ne zavartasd magad, talán megint címlapra kerül az ügyed – mormogtam, miután fenyegetőzni próbálkozott, de ezután visszafogtam a hangerőt, körülnéztem. Valóban több szempár is felénk pislogott, s találkoztam a kémem meglepett, ugyanakkor érdeklődő tekintetével is. Szívesen elküldtem volna a francba, hogy legalább rajta normálisan levezethessem a feszültséget, de akár egy hosszabb ideig tartó szemkontaktus is túl feltűnő lett volna. - Egyértelmű jeleket? Miről beszélsz? - ráncoltam a homlokom. - Kérted, hogy ne felejtselek el; hát nem teszem. Csak a senkiket szoktam elfelejteni, és te nem vagy egy közülük. Mély lélegzetvételektől emelkedett mellkasom, a vitától megnövekedett adrenalinszintem pedig mozgásra késztetett. Bosszús léptekkel járkáltam ide-oda, hátha az elvonja kissé figyelmem és vissza tudom kaparintani a fehér zsebkendővel búcsúzkodó hidegvérem. Következő szavaira azonban megtorpantam és borús arccal rámeredtem. - Ennyire ne bízz bennem, kérlek! - hagyták el számat az iróniától csöpögő szavak. Hiába tagadtam volna, rosszul esett, amit mondott, s csak még jobban feldühített már a gondolata is, hogy talán megtörténhet. Tudtam, ezután muszáj lesz meglátogatnom a konditermet és kiadni energiáimat, különben könnyedén elvesztem fejem a legkisebb beszólás hatására, s egy pillanat alatt egy verekedés kellős közepén találom magam – vagy rosszabb. Hitetlenkedve ébredtem rá, hogy ez a nő jobban felingerel, mint bármelyik eddigi vitapartnerem. Mindig megőriztem nyugalmam, hideg érdektelenségem előnyömre vált, észérveket sorakoztattam – esetleg könnyed fenyítést -, most azonban az elhangzott gondolataimon nem is töprengtem. Nem láttam ennek az egésznek értelmét, s már azt sem tudtam, honnan indultunk ki hosszú percekkel ezelőtt. Egy részem gondolatban megemelte kalapját Danielle előtt, hiszen nem sok embert tudnék felsorolni, aki hasonló reakciókat hozott ki belőlem. Ezekre a gondolatokra próbáltam elnyomni a kitörni készülő vulkánt, s pár másodpercre lehunytam szemeimet. Éreztem, hogy csillapodik ingerültségem, majd miután ránéztem és szembe találkoztam arcával, meggondoltam magam a távozást illetően. Rengeteg érzelmet ki tudtam venni kifejezéséből, s egy pillanatra szíven ütött a látvány. Ezért is tiltakozom a mély érzelmek ellen. Egy fáradt sóhajt követően leültem mellé, majd kezeimmel végigszántottam tincseim között. A veszekedés mélypontjainak vége volt, legalábbis részemről – hacsak hirtelen felindulásból nem vonszol bele megint valamibe -, s próbáltam visszaterelni régi medrébe a beszélgetést. Ismertem már annyira magunkat, hogy ha valamelyikünk nem változtat gyorsan a hanghordozáson, akár estig is marcangolhatnánk a másikat. - Örülök, hogy nem esett bajod. - Nem tudtam, mi mást mondhatnék, még ha bántam is egypár megjegyzésem, bocsánatkérésre nem vetemedtem, sohasem volt az én műfajom, s ebben a szóváltásban nem csak én voltam a ludas.

Emma	Előzmény | 2013.08.05. 01:13 - #11

Komolyan kedvem lett volna megfojtani és most kivételesen(?) nem egy csontropogtató ölelésben. Még hogy nekem semmi nem jó? Én nyavalygok?  Hát hogyne, ha így kiforgatja a szavaimat, még jó hogy nem hagyom magam… De ez a legkevesebb, még hogy nekem semmi nem jó, megáll az eszem… Nem zaklatom. Ha összefutunk, nem próbálkozom be, nem emlegetem a történteket, a titkocskáit mélyen őrzöm, nem élek vissza velük, szorgosan felejtek- annak tudatában, hogy már oly közel voltam a célhoz, mint még senki sem - úgyhogy azt hiszem nagyon is jól járt velem, miután összekapartam holtrészegen. Ő keresett, mégis mit várt? Hogy hálálkodva a nyakába ugrom, amiért jobb dolga nem lévén engem csesztet. Jeremy Jones, nagyon kihúzta a gyufát. Mérgesen pillantottam rá. A gúnyos mosolya alól kiszökkenő megjegyzés egy pillanat alatt került feldolgozásra-csak nem biztos, hogy kellő alaposra és jóra-, de ugyanilyen gyorsasággal el is hagyta számat a megfelelőnek vélt válasz; - Alapjáraton kinézném belőled, de mivel csak rólam van szó, meg sem fordul a fejemben- horkantam egyet, úgy téve mintha már pusztán az is fájdalmat okozna, hogy hozzá kell szólnom. Át sem gondoltam igazán, azt hogy városközpont ide, vagy oda, aligha egyszer vagy kétszer jártam erre mióta ideköltöztem - túl dühös voltam ahhoz, hogy minden kis apró sántaságot kiszúrjak… -Ó, szeretnéd, hogy bocsánatot kérjek, amiért rám lőttek? Vagy amiért összefutunk, mihelyst elfelejtenélek? Amiért, nem vagyok olyan unalmas, és hugyagyú mint a többi egyéjszakás kalandod?  Esetleg el ne költözzek? Írj, kérlek egy listát a hibáimról, amiért bocsánattal tartozom neked és küldd el e-mailben, rendben?- vágtam a fejéhez magamból kikelve –jogos- sérelmeimet. Abban a tudatban merészeltem szusszanni egyet a szökőkútra leülve, hogy Mr. Jones nagykegyesen kimondja az utolsó szót és lelép. De az, hogy erőimet újra mozgósítanom kelljen- erre nem voltam felkészülve. Egy pillanatra kezembe temettem fejem és hátrasimítottam –egyébként csak felül összefogott hajam- és ezzel, azt hiszem megtörtént; felspannoltam magam.. - Ne tudd meg, mit művelnék, ha most nem lenne ennyi szemtanú!- néztem fel rá fejcsóválva egy hitetlenkedő „Most komolyan ezt akarod?” mosollyal és arckifejezéssel miközben fülemben még mindig csengett a SZŐKE jelző. Igyekeztem visszafogni magam. Nyeltem egyet. Nyilvános helyen vagy, nem szabad hiszti rohamot kaapni!~-dalolásztam magamban feszülten. Igen, amíg –viszonylag- nyugodt néhány másodpercet eltöltöttünk szótlanul, mielőtt J.J. kitört volna-igen, éreztem rajta, hogy elveszti a fejét-, rájöttem, hogy talán kicsit túl hangosan társalgunk partneremmel. Én magam ki nem állhattam a nyilvános hajcihőket és emiatt nem volt ínyemre a dolog-de az élet nem kívánságműsor… - Talán ha egyértelmű jeleket adnál, akkor nem zavarnál! Mert jelenleg egy senki vagyok az életedben, akivel mégis törődsz,- és a Kacsát hagyd ki ebből-tettem oda nem illő, de mégis fontos napirendi pontot sűrű sorolásomba, majd ugyanolyan tempóban folytattam -és ugyan már, legyek emiatt hálás, nem?!- estem neki megint, ugyanolyan hevesen, ahogy ő nekem az imént. Amit művel az több mint felháborító. Felálltam. - Cselekedni? „Legközelebb” meglátogatsz majd a hullaházban, és megkérded jól vagyok-e?- pislogtam rá értetlenkedést tettetve. Tudtam, éreztem, hogy ezzel a kis szemtelen csipkelődésemmel túl lőttem a célon,ez tényleg elég hálátlanul hangzott, de túlságosan belejöttem. Hihetetlen. Már megint megszűnt a külvilág. Csak veszekedtünk, nem kellett hozzámérnie, még csak kedves(mikor is voltak olyanok?) szavaival sem varázsolt el, és mégis ugyanaz történt, mint amikor mondjuk egymás száját térképeztük fel közelebbről… Még a veszekedéseket is milyen szívesen viselném.. Sóhajtottam. Most már nem tűnt túl ésszerűnek ez a harc. Ahogy kifújtam a levegőt, mintha minden rossz, felkavaró érzésem is távozott volna. Arcomra inkább az értetlenség és a megbánás ült ki némi megbántottsággal és szomorúsággal vegyítve- egyszóval minden, ami belsőmben is kavargott. A nemrég kapott hiányzó darabkák a teljes sztorit kirakó képhez, még csak most mászogattak a helyükre. Ó, vége lesz ennek valaha? Ha itt van, mindig olyan mintha hullámvasúton zötyögne hangulatom-fárasztó. Ő vajon hogy van ezzel? Lenyugodott már?~ harapdáltam feszülten, belülről számat miközben arcát amolyan „kélekkérleköleljmeg” pillantással vizslattam. Az évszázad legnagyobb hazugsága volna, ha most egyszerűen azt mondanám neki, menjen nincs erre se neki-ebben talán igazam lett volna- se nekem szükségem. Pedig azt hiszem, ez lenne a helyes… Az egyszer biztos, ha ezek után marad, a tűrőképessége határtalan.

Szandy

Előzmény | 2013.08.04. 14:22 - #10

Minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem hidegvérem kifakadása alatt. Tudtam, rosszul fognak neki esni szavaim, hogy belül biztosan fortyog, majd magába fordul, azonban nyílt őrjöngésére nem számítottam. Mégis mit vártál? Danielle Eastmannel állsz szemben! Igazat adtam a hangnak a fejemben, Már elegem volt belőle, hogy jelenlétében, szócsatáinknál a kelleténél többször elvesztem a fejem, és igazából megmagyarázni sem tudtam ennek az okát. Ez azonban nem csak egy egyszerű, szokásos felsőbbségi szójáték volt közöttünk, most igazán megbántottuk a másikat – vagyis én őt, nem vettem fel a felém irányuló mondatait, csupán idegesített a hangnem, amit megütött. - Te akartál minden kis apró részletet megtudni, ne nyavalyogj, ha semmi nem jó, nem tudok vele mit kezdeni! - hadarta bőszen tekintetét állva. - Tudod, a jó menet még engem is kifáraszt fizikailag, és nem volt időm eleget aludni, ezért nem meglepő, ha „nem vagyok kisimult”. Miért nem tudja annyiban hagyni, hogy „kösz, hogy lecsekkoltál, aranyos vagy”? Miért kell a gyanakvót játszania? Komolyan elgondolkoztam azon, hogy mint egy sértett kisgyerek, egyszerűen sarkon fordulok és távozom, de ez nem vallt volna rám. Sőt, ez az egész kialakult helyzet nem vallt rám. Erre a gondolatra megpróbáltam rendezni mérges arcvonásaim, visszaállítani az időközben felgyorsult pulzusom, majd egy gúnyos kis mosolyt eresztettem meg. - Talán azt hiszed, kémkedtem utánad? - Eljött színészi képességeim nagy próbája. Ha elég bolondságnak állítom be az igazat, úgy véltem, könnyen elveti ezt az opciót. - Ez itt a város központ, minden út átvezet rajta – tártam szét a karom. - Csak az a gond, kedves Danielle, hogy a többi egyéjszakás kalandjaim nem kerülnek lövöldözésbe és nem futok velük össze lépten-nyomon. Kezdtem megbánni, hogy személyesen is felkerestem, most már úgy éreztem, bőven elég lett volna, ha csak megfigyeltetem. Jól láthatóan nem volt szüksége ellenőrzésre, aggodalomra, s már nem is értettem, miért vagyok itt. Utolsó szavai után már a hátát bámultam csak, s éreztem, elveszítem a kontrollt. - A francba is, Danielle, ennyire ne legyél szőke, már párszor kifejtettem, aggódtam érted. Ahelyett, hogy hálás lennél, hogy van, aki törődik veled... – túrtam hajamba, miközben próbáltam visszafogni kitörésem. - De ha nagyon zavar egy ember jelenléte, aki képes gondolkodni, érezni – hangsúlyoztam ki az „ember” szót és a főnévi igeneveket jelezve, még mindig őrültségnek tartom a kapcsolatát egy állattal, - el is mehetek. Majd talán a kacsád megvéd a golyókkal szemben, de ha így állsz hozzá, nem garantálhatom, hogy a legközelebbi alkalommal – már ha lesz – cselekedni fogok. Mire kifutottak számon a szavak, észbe kaptam; túl sokat mondtam. Mert tervem volt, hogy figyelni fogom Dessauge és a banda tevékenykedéseit, hogy ha valamilyen véletlen folytán ismét kereszteznék a lány útját, ott lehessek. Ezzel gyakorlatilag vissza is csöppentem régi életembe, bár nem teljesen, de ha valakinek eljár a szája, könnyen az lehet a vége, hogy én is célponttá válok. Nem tudtam, megéri-e nekem ennyit kockáztatni, de bármelyik jó barátomat kisegítettem volna egy hasonló helyzetben. A lányra is így tekintettem, csakhogy ő nem az a szokványos barát volt, kivel összefut az ember egy jó közös programra, de ugyanúgy törődtem vele. Talán hibát követtem el azzal, hogy egyszer ennyire közel engedtem magamhoz...

Emma	Előzmény | 2013.08.04. 00:19 - #9

Láttam szemében csillanni a meglepettséget, de az enyém is a szokottabbnál jobban fénylett, valószínűleg a düh apró kis szikráitól, amit részben az igazság elhallgatása, részben az előbbi kis lereagálatlan „nem vagyok féltékeny” megjegyzése szított. Csendben vártam még kitálal, de nem olyan részletes és nem olyan hangvételűt kaptam, mint amilyenre számítottam. Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még némán elmélkedett aztán ki akarta szúrni a szemem ilyen fél információkkal - amiből megint ki tudja mi igaz, mi nem- majd higgadtsága odaveszett és csak pislogni tudtam. Ha elég is lett volna magyarázata, legalább annyira, hogy megint megpróbáljam összerakni a képet, kissé ingerült, cinikus és merőben rosszindulatú megszólalása kizökkentett. Meg sem próbáltam átfogalmazni gondolataimat és zsigerből jövő válaszaimat. - Amennyiben rám tartozik a dolog, szívesen venném, ha nem kellene kérdezgetnem, utána természetesen meghallgatlak, ha nincs kinek elmondani, az ilyesfajta élményeidet, mint a reggeli, vagy az újabb hódításod,szívesen meghallgatlak!- daráltam bosszúsan, a mondat másik felére viszont kicsit negédesebb hangnemre váltottam. - A jó numerádnak pedig üzenem, hogy legyen még jobb, ugyanis nem tűnsz túl kisimultnak!- húztam össze apróra szemeim, s úgy fúrtam az övéibe. Azt hiszem az első olyan pillanatunkat éltem meg, amikor elég lett volna egy kanál víz, hogy végezzek az okos kis buksijával. Meg kell, hogy mondjam, fájt. Nagyon is… Nem mintha nem tudtam volna magamtól is, hogy miután távozott tőlem, nyilván nem ül vigyázban arra várva, hogy egy nap hátha ráébred arra, hogy mégis képes különösebb érzelmek kifejtésére… Nem..Sejtettem, hogy azóta megfordultak jó néhányan az ágyacskájában, de arra nem számítottam,hogy ezt még a fejemhez is vágja azok után… Nem..Nem tartottam fair lépésnek. Szemét. - Kösz, hogy aggódtál, kedves tőled hogy megkerestél- habár az, hogy épp itt „találkoztunk”, még mindig rejtély tárgyát képzi, de nem érdekel- jobb lesz, ha legközelebb talán a többi egyéjszakás kalandodat pesztrálod- fortyogtam,ismét rávilágítva arra, hogy története kissé sántít és homályos néhol. Most valahogy nem éreztem azt a cseppnyi félelmet sem amiatt, hogy esetleg lelép,- ahogy régebben. Sikerült kissé megbántania, és az, hogy nagyon is szándékában állt, ebban biztos voltam-ez pedig csak még rosszabbul esett. - Nem értem minek jöttél-horkantam fel hirtelen egy pillanatra a szemébe nézve, majd inkább visszafordulva egy megértő, jó barát felé. Ismét leültem, kissé lesújtva a szökőkút peremére, szusszanni egyet. Igen, a gyorstüzelés véget ért, s habár nem értettem nagyon, ki került ki győztesként, én megálltam a helyem, ahogy J.J.-vel szemben csak lehetséges, meg aztán már nem is érdekelt ki nyerte az újabb kis csatánkat.

[27-8] [7-1]